Sziasztok!
Tegnap kissé negatívak voltak az érzéseim a világ felé, komolyan foglalkoztatott a reménytelenség gondolata. Nem mondom, hogy teljesen elmúlt ez az érzés, de mintha ma egy kicsit jobb lenne. Az az igazság, hogy amikor itthon vagyok, akkor elönt az üresség, amivel nem tudok mit kezdeni. Próbálom elűzni ezt a fájdalmas momentumot, de nem vagyok rá képes.
Egyedül vagyok. Sikítanék szívem szerint!
A magány nyom, taszít és elemészt egyben. Persze én voltam, aki ezt választotta, de akkor is fáj. A szívemnél érzem, hogy meghasadok az egyedüllétben. Az agyam azt mondja, hogy most nem szabad erre koncentrálnom, mert céljaim vannak. De a szívem ZOKOG! Ezzel nem tudok mit kezdeni. Mintha az összes death metal zenekar basszusgitája egyszerre adna szólót a vérkeringésem központjában. Bánom, hogy nem így van.
Bánatom felejtendő mindent megtennék. Az ivás csak átmeneti dolog, és másnap visszatér minden. A drog sem megoldás, mert bár jó, és ezért van annyi rabja, de tönkreteszi a lelkemet és a testemet. A szerelmet kiiktattam egy ideje az életemből, képtelen vagyok rá, és ha elmúlik, az is fáj, de piszkosul.
Hiába van körülöttem ezer meg ezer ember, de nincs köztük Ő. Ő, akit nem tudok arcosítani, megfogalmazni, aki boldogságot hozna. Csak arra tudok gondolni, hogy eldobtam magamtól vagy elmentem mellette, és nem tudom már visszaszerezni.
Az emlékeim rabjaként élek a jövő nélküli jelenben, ami teljesen kikészít. Néha, mikor megyek valahova, eszembe jut egy emlék, és elmosolyodom. Szép, de mi van akkor, ha nem is az én emlékem?! Vagy ha az enyém is, kiszorítja a jelent s jövőt az életemből. Mit ér egy ember, akinek csak múltja van?! Úgy érzem, hogy kikészülök. A memóriám leragadt azoknál a boldog időknél. Mident ahhoz hasonlítok, és így semmit nem tudok megélni. Belegondolok abba, hogy gyakorlatilag évek óta ugyanazokat a sztorikat mesélem a haveroknak, barátoknak. Mintha az új nem találna meg, nem találhatna meg.
Őrület!
Várom, hogy megtörténjen a "csoda", de lehet, hogy csak nem veszem észre, mert nem hiszem el, hogy amit átélek, az maga a "csoda"; élek.
Tavaly meghalt az egyik bátyám.
Nem tudom, hogy mit érezzek. Összezavarodtam, és azóta valahogy nem vagyok önmagam. Nem mondom, hogy nem tudnám folytatni az életemet, de megváltoztam. Új érzés került a körzetembe; a félelem. Mintha hirtelen kellene felelősségteljesen viselkednem. Hirtelen az egész világ az amúgy is szürke árnyalatból sötét feketébe változott volna. Megsérült a lelkem, a világom, és nem tudom egyedül kijavítani, meggyógyítani azt. Próbáltam nyugtatni magamat, hogy nem tehettem róla, de egy furcsa lelkiismeretfurdalás tört fel bennem. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, amikor megtaláltuk. Ha esetleg alőtte ezt és ezt másképp csinálok, ha gyerekként nem hagyom, hogy elszigetelje magát és kommunikáljon velünk rendesen...
Már nem tudhatom meg sohasem. Ezt a bélyeget életem végéig viselnem kell nekem is és a családnak is.
De nem tudok a családdal beszélni erről, mert sohasem akartam terhelni őket a problémáimmal. Mindig is úgy éreztem, hogy nem tartozik rájuk a gondom, bajom.
A magány felemészt és nem biztos, hogy lesz erőm küzdeni ellene. Nem tudom, akarok-e egyáltalán küzdeni. Attól félek, ohgy ha elkezdek harcolni a boldogságomért, akkor eltaszítok magam mellől mindenkit, aki számít nekem, akit szeretek. Félek, hogy nem vagyok képes meghozni a helyes döntést, hogy mit hogyan csináljak, hogyan cselekedjek.
Attól félek, feladom...
