Sziasztok!
Nem tudom miért, de eszembe jutott, hogy el kell kezdenem blogolni, hogy tudjam, mi a baj velem. Azt mondják, leírva könnyebben mond ki az ember dolgokat, amiket szóban nem merne kimondani.
Kezdjünk bele. A nevem Halászi Zsolt, 26 éves múltam, és 6 éve a MPZRT kereteiben dolgozom. Ez kötelez némi titoktartásra, úgyhogy a munkámról nagyon nem fogok beszélni, csak keveset, azt is moderálnom kell. De nem baj, most úgyis mást szeretnék megtudni magamról, magamtól. Kicsit ego leszek, de szerintem egy blog szólhat a szerzőről nyugodtan, semmi gond.
Harmadikként születtem, szenteste, egy munkás családba. Ennyi, amit kezdetként el tudok mondani magamról. Néha, mikor egyedül vagyok, rámjön a sírás, és nem tudom miért, mit tegyek ellene, csak jön. Az szerintem nagyobb baj, hogy nem is akarok tenni ellene, had jöjjön, (jobb kint, mint bent), hátha elmúlik az érzés, de nem teszi, nem jobb, csak jobban elmélyülök valamiben, amit nem tudok nevén nevezni. Az egyik fő gond, hogy egyedül vagyok, ez biztos. Nem vagyok az a könnyen ismerkedős típus, ha egy buliba úgy mennék el, hogy csak 1 ismerősöm lenne, nagyon sz*rban lennék, mert nem tudnék mit kezdeni magammal. Pedig sok ember van, akit szeretek. Egyszerűen egy ismerkedési szituáció lefagyaszt, és nem értem az okát.
Mindig igyekszem megfelelni mindenkinek, hogy elfogadjanak, pedig nem kéne. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon (Nagyon!!!) ritkán mondok nemet egy kérésre. Ha már nemet mondok, annak komoly oka van. Sokszor elhatározom, hogy nemet fogok mondani, aztán a konkrét helyzetben mégis az igen csúszik ki a számon, és utána csak magamat szídhatom, hogy miért mondtad te hülye, már megint idióta voltál. Pedig igyekszem, tényleg!!! Tényleg?!
Esetenként őrültként tudok viselkedni. Egyszer, mikor a Gyermekvasúton voltam ifivezető-tanoncként, szervezni kellett egy programot, aminek én lettem a főszervezője. Utólag belegondolva, az egyik leg megszervezettebb program lett, kis hülyeség, de a gyerekek élvezték. Az egész nyaram erre ment rá, de sikerült. Tudom, hogy aznap nem ettem semmit, a gyomrom kb. 2 cm3-es volt az idegtől, hogy minden rendben legyen. A nap végén értékelnem kellett magamat, és én annyira ki voltam, hogy mondtam, nem sikerült jól a játék, és amit lehetett, azt elrontottam. Aztán amikor mondták, hogy szerintük jól volt megszervezve ahhoz képest, hogy először csináltam, kitört belőlem a zokogás. A munkám elismerése volt, tudom, de annyira jól esett. Felálltam, és elrohantam, elbújtam. De nem tudtam elmagyarázni az okát. Aztán rá kb. 30 percre meg már röhögtem a többiekkel.
De ugyanígy volt a munkámban is egyszer. Vidéken dolgoztam és meg kellett tanulnom a főpénztárat (nagy megtiszteltetés volt, főleg, hogy alig voltam akkor 1 éve a postánál). Aki tanított, reggel beültetett és közölte, oldjam meg, ha nagyon kell, ott van, de nem akar foglalkozni velem, hogy tanuljam (utólag belegondolva, igaza volt). Nap közben ment minden, nap végén, amikor a NER-t kellett összerakni, elcsúsztam a maradványon. Nem akart segíteni, hogy megtaláljam a hibát. Aztán megtaláltam, és meg tudtam csinálni a NER-t, de hazafele kitört belőlem a sírás, mert nem hittem magamban. Tudtam, hogy az önmagamba vetett hit fontos dolog, de sosem voltam mestere. Mindig úgy gondoltam magamra, mint hozadék, nem mint ember.
Amikor a gimnáziumban betöltöttem a 18-at, mint minden osztálytársam, én is kaptam egy levelet az osztályfőnökömtől, amiben leírta, hogy ő hogy lát engem, miből milyen lettem, merre tartok szerinte. Az volt az egyik legfontosabb, amit leírt, hogy túlságosan alávetem magamat a kapcsolataimnak, és hogy legyek önzőbb. Az a levél a mai napig megvan, és mindig könnybe lábad a szemem, ha elolvasom, mert olyantól kaptam, aki fontos nekem. Ugyanígy, amikor elballagtam a Gyerekvasúton, a csoportvezetőm írt nekem az emléklapomra, hogy nagyon szeretett és tisztelt, mint embert, és hogy sok társamnak a pldaképe voltam. Emiatt lettem ifi.
Sohasm fogadtam jól a dícséreteket, mindig is önostorozó voltam, és igyekeztem kivetíteni ezt, hogy milyen áldozat vagyok. Legalábbis sokszor ez jött le, jön le a viselkedésemből. Pedig nem ezt akarom mutatni, hanem hogy törődésre van szükségem.
Na jó, most ennyi elsőre, még folytatom...
