Élet-life

Sziasztok!

Most kimaradt pár nap. Gondolkoznom kellett. Nem tudok dűlőre jutni saját magam felett. Leterít a depresszió, érzem, de nem tudok segítséget kérni. Mindig is magam próbáltam megoldani a gondjaimat. De talán már nem tudom feloldani a gátlásaimat. Szeretnék boldog lenni, szeretnék kapcsolatot, kapcsolatokat magam körül. Ady szavaival élve, szeretném, ha szeretnének, és lennék valakié, lennék valakié...

A sírás küszöbén ébredek napok óta. Nem tudom hova tegyem. Talán a létből fakadó magány, ami megvisel. Hiszen azért ragaszkodunk görcsösen a kapcsolatokhoz, hogy elmondhassuk, van valami közünk ehhez az elidegenedett sárgolyóbishoz, amit mi tettünk ilyenné. Számomra is kell a kapocs másokhoz, kell, hogy úgy érezzem, szükség van rám.

Szívesen megnézném, mi lenne, ha nem lennék. Kíváncsi vagyok, hiányoznék-e valakinek, vagy senkinek sem tűnne fel, hogy nem vagyok. De miért gondolkozom ilyeneken???? Kikészülök! 26 vagyok, gondtalannak kellene lennem, boldognak, esetleg ifjú házasnak, friss apának. Ehelyett nincsen senkim, és semmim. Csak vagyok, és ez nem tetszik, sőt utálom!

Hogy nézhetném vidáman az életet, amikor a környezetem is vergődik. A családunk szétesett immáron 15 éve, és nem tudom összetartani. Prbáltam, nem ment. Én voltam csak a hibás, hogy miért akarom összetartani a familiát.Igyekeztem, tényleg! e nem sikerült, és ez talán életem egyik legnagyobb kudarca, amiért csak én vagyok a hibás. Ami tőlem tellett, azt megtettem, de elbuktam, és ezt magammal viszem a sírba. Emlékszem, gyerekkoromban, sokan voltunk a családi ünnepeken (10-12-en), most meg jó esetben ha vagyunk 3-an, sokat mondok. de nekem fontos a család, és szükségem van rá.

Kellegy támpont, ami erőt ad, erőt adhat a folytatáshoz. Nem tudom, mibe kapaszkodhatnék most, hogy tovább csináljam. A pénz, a vagyon nem érdekel, csak a szeretet, a kapcsolatok. Függök valamitől, amitől rettegek. Rettegek, hogy valakit túl közel engedjek magamhoz, mert nem akarom megbántani. Félek, hogy ha kijön a valóm, akkor nem szeretnek. Pedig szöges ellentéte vagyok annak, amit mutatok kifelé. Igyekszem egy állandó képet fenntartani, de nem tudom, meddig vagyok rá képes. Van olyan, amit még anyámnak sem mondok el.

Őrlődöm...

Sziasztok!

Tegnap kissé negatívak voltak az érzéseim a világ felé, komolyan foglalkoztatott a reménytelenség gondolata. Nem mondom, hogy teljesen elmúlt ez az érzés, de mintha ma egy kicsit jobb lenne. Az az igazság, hogy amikor itthon vagyok, akkor elönt az üresség, amivel nem tudok mit kezdeni. Próbálom elűzni ezt a fájdalmas momentumot, de nem vagyok rá képes.

Egyedül vagyok. Sikítanék szívem szerint!

A magány nyom, taszít és elemészt egyben. Persze én voltam, aki ezt választotta, de akkor is fáj. A szívemnél érzem, hogy meghasadok az egyedüllétben. Az agyam azt mondja, hogy most nem szabad erre koncentrálnom, mert céljaim vannak. De a szívem ZOKOG! Ezzel nem tudok mit kezdeni. Mintha az összes death metal zenekar basszusgitája egyszerre adna szólót a vérkeringésem központjában. Bánom, hogy nem így van.

Bánatom felejtendő mindent megtennék. Az ivás csak átmeneti dolog, és másnap visszatér minden. A drog sem megoldás, mert bár jó, és ezért van annyi rabja, de tönkreteszi a lelkemet és a testemet. A szerelmet kiiktattam egy ideje az életemből, képtelen vagyok rá, és ha elmúlik, az is fáj, de piszkosul.

Hiába van körülöttem ezer meg ezer ember, de nincs köztük Ő. Ő, akit nem tudok arcosítani, megfogalmazni, aki boldogságot hozna. Csak arra tudok gondolni, hogy eldobtam magamtól vagy elmentem mellette, és nem tudom már visszaszerezni.

Az emlékeim rabjaként élek a jövő nélküli jelenben, ami teljesen kikészít. Néha, mikor megyek valahova, eszembe jut egy emlék, és elmosolyodom. Szép, de mi van akkor, ha nem is az én emlékem?! Vagy ha az enyém is, kiszorítja a jelent s jövőt az életemből. Mit ér egy ember, akinek csak múltja van?! Úgy érzem, hogy kikészülök. A memóriám leragadt azoknál a boldog időknél. Mident ahhoz hasonlítok, és így semmit nem tudok megélni. Belegondolok abba, hogy gyakorlatilag évek óta ugyanazokat a sztorikat mesélem a haveroknak, barátoknak. Mintha az új nem találna meg, nem találhatna meg.

Őrület!

Várom, hogy megtörténjen a "csoda", de lehet, hogy csak nem veszem észre, mert nem hiszem el, hogy amit átélek, az maga a "csoda"; élek.

Tavaly meghalt az egyik bátyám.

Nem tudom, hogy mit érezzek. Összezavarodtam, és azóta valahogy nem vagyok önmagam. Nem mondom, hogy nem tudnám folytatni az életemet, de megváltoztam. Új érzés került a körzetembe; a félelem. Mintha hirtelen kellene felelősségteljesen viselkednem. Hirtelen az egész világ az amúgy is szürke árnyalatból sötét feketébe változott volna. Megsérült a lelkem, a világom, és nem tudom egyedül kijavítani, meggyógyítani azt. Próbáltam nyugtatni magamat, hogy nem tehettem róla, de egy furcsa lelkiismeretfurdalás tört fel bennem. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, amikor megtaláltuk. Ha esetleg alőtte ezt és ezt másképp csinálok, ha gyerekként nem hagyom, hogy elszigetelje magát és kommunikáljon velünk rendesen...

Már nem tudhatom meg sohasem. Ezt a bélyeget életem végéig viselnem kell nekem is és a családnak is.

De nem tudok a családdal beszélni erről, mert sohasem akartam terhelni őket a problémáimmal. Mindig is úgy éreztem, hogy nem tartozik rájuk a gondom, bajom.

A magány felemészt és nem biztos, hogy lesz erőm küzdeni ellene. Nem tudom, akarok-e egyáltalán küzdeni. Attól félek, ohgy ha elkezdek harcolni a boldogságomért, akkor eltaszítok magam mellől mindenkit, aki számít nekem, akit szeretek. Félek, hogy nem vagyok képes meghozni a helyes döntést, hogy mit hogyan csináljak, hogyan cselekedjek.

Attól félek, feladom...

Sziasztok!

Nem tudom miért, de eszembe jutott, hogy el kell kezdenem blogolni, hogy tudjam, mi a baj velem. Azt mondják, leírva könnyebben mond ki az ember dolgokat, amiket szóban nem merne kimondani.

Kezdjünk bele. A nevem Halászi Zsolt, 26 éves múltam, és 6 éve a MPZRT kereteiben dolgozom. Ez kötelez némi titoktartásra, úgyhogy a munkámról nagyon nem fogok beszélni, csak keveset, azt is moderálnom kell. De nem baj, most úgyis mást szeretnék megtudni magamról, magamtól. Kicsit ego leszek, de szerintem egy blog szólhat a szerzőről nyugodtan, semmi gond.

Harmadikként születtem, szenteste, egy munkás családba. Ennyi, amit kezdetként el tudok mondani magamról. Néha, mikor egyedül vagyok, rámjön a sírás, és nem tudom miért, mit tegyek ellene, csak jön. Az szerintem nagyobb baj, hogy nem is akarok tenni ellene, had jöjjön, (jobb kint, mint bent), hátha elmúlik az érzés, de nem teszi, nem jobb, csak jobban elmélyülök valamiben, amit nem tudok nevén nevezni. Az egyik fő gond, hogy egyedül vagyok, ez biztos. Nem vagyok az a könnyen ismerkedős típus, ha egy buliba úgy mennék el, hogy csak 1 ismerősöm lenne, nagyon sz*rban lennék, mert nem tudnék mit kezdeni magammal. Pedig sok ember van, akit szeretek. Egyszerűen egy ismerkedési szituáció lefagyaszt, és nem értem az okát.

Mindig igyekszem megfelelni mindenkinek, hogy elfogadjanak, pedig nem kéne. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon (Nagyon!!!) ritkán mondok nemet egy kérésre. Ha már nemet mondok, annak komoly oka van. Sokszor elhatározom, hogy nemet fogok mondani, aztán a konkrét helyzetben mégis az igen csúszik ki a számon, és utána csak magamat szídhatom, hogy miért mondtad te hülye, már megint idióta voltál. Pedig igyekszem, tényleg!!! Tényleg?!

Esetenként őrültként tudok viselkedni. Egyszer, mikor a Gyermekvasúton voltam ifivezető-tanoncként, szervezni kellett egy programot, aminek én lettem a főszervezője. Utólag belegondolva, az egyik leg megszervezettebb program lett, kis hülyeség, de a gyerekek élvezték. Az egész nyaram erre ment rá, de sikerült. Tudom, hogy aznap nem ettem semmit, a gyomrom kb. 2 cm3-es volt az idegtől, hogy minden rendben legyen. A nap végén értékelnem kellett magamat, és én annyira ki voltam, hogy mondtam, nem sikerült jól a játék, és amit lehetett, azt elrontottam. Aztán amikor mondták, hogy szerintük jól volt megszervezve ahhoz képest, hogy először csináltam, kitört belőlem a zokogás. A munkám elismerése volt, tudom, de annyira jól esett. Felálltam, és elrohantam, elbújtam. De nem tudtam elmagyarázni az okát. Aztán rá kb. 30 percre meg már röhögtem a többiekkel.

De ugyanígy volt a munkámban is egyszer. Vidéken dolgoztam és meg kellett tanulnom a főpénztárat (nagy megtiszteltetés volt, főleg, hogy alig voltam akkor 1 éve a postánál). Aki tanított, reggel beültetett és közölte, oldjam meg, ha nagyon kell, ott van, de nem akar foglalkozni velem, hogy tanuljam (utólag belegondolva, igaza volt). Nap közben ment minden, nap végén, amikor a NER-t kellett összerakni, elcsúsztam a maradványon. Nem akart segíteni, hogy megtaláljam a hibát. Aztán megtaláltam, és meg tudtam csinálni a NER-t, de hazafele kitört belőlem a sírás, mert nem hittem magamban. Tudtam, hogy az önmagamba vetett hit fontos dolog, de sosem voltam mestere. Mindig úgy gondoltam magamra, mint hozadék, nem mint ember.

Amikor a gimnáziumban betöltöttem a 18-at, mint minden osztálytársam, én is kaptam egy levelet az osztályfőnökömtől, amiben leírta, hogy ő hogy lát engem, miből milyen lettem, merre tartok szerinte. Az volt az egyik legfontosabb, amit leírt, hogy túlságosan alávetem magamat a kapcsolataimnak, és hogy legyek önzőbb. Az a levél a mai napig megvan, és mindig könnybe lábad a szemem, ha elolvasom, mert olyantól kaptam, aki fontos nekem. Ugyanígy, amikor elballagtam a Gyerekvasúton, a csoportvezetőm írt nekem az emléklapomra, hogy nagyon szeretett és tisztelt, mint embert, és hogy sok társamnak a pldaképe voltam. Emiatt lettem ifi.

Sohasm fogadtam jól a dícséreteket, mindig is önostorozó voltam, és igyekeztem kivetíteni ezt, hogy milyen áldozat vagyok. Legalábbis sokszor ez jött le, jön le a viselkedésemből. Pedig nem ezt akarom mutatni, hanem hogy törődésre van szükségem.

Na jó, most ennyi elsőre, még folytatom...